Te is ponyvát írsz?

Esetleg mások gondolják ezt a munkádról? Ismét egy véleménycikk következik…
Még évekkel korábban megkaptam egy barátomtól „dicséretként”, hogy milyen jó kis ponyvát szöszöltem. Próbáltam ellenkezni, hogy nem is úgy van az, aztán utólag mégis belátom, hogy a színesnek szánt szereplőim akkor és ott mégsem voltak elég háromdimenziósak – inkább csak az én fejemben éltek úgy.
Mi választja el a ponyvát az értékes irodalomtól? (szándékosan nem magasirodalmat, vagy hasonlóan magasztos dolgokat emlegetek, mert hát ugyan…) Szerintem a kezdő írók közt senki sem úgy áll neki a szeretve tervezett művének, hogy „Én aztán most egy remek ponyvát írok!”. A vége mégis sokszor az, hogy a szárnyát bontogató művész csak pislog, ahogy akkoriban én is: Miért ponyvázta’ le ez az alak az én csodaszép művemet?!
Vegyük sorra a ponyva ismérveit! Évekkel korábban olvastam erről egy cikket, így most abból szemezgetek, ami megragadt bennem:
Un. cliffhanger jelenettel végződnek a fejezetek. Magyarán Pista lóg a szikláról, vagy Kati benyit a szobába, és „ott mit lát, csudák-csudája…” Ez az eszköz nyilvánvaló hatásvadászat. Elcsépelt dolog, de ha belegondolunk, szinte az összes TV-sorozatban alkalmazzák. Akkor most ezek mind ponyvák, vagy a hasonszőrű megoldások aránya számít? Tőletek is kérdezem!

38405440_303072993601994_3685586727474298880_n
Hiteltelen érzelmi reakciók, amelyek nem elég megalapozottak, nincsenek jól kifejtve ahhoz, hogy az olvasó együtt tudjon érezni a szereplővel: Csenge szomorú, hiszen könnyes az arca.
Most sokan azt gondoljátok, hogy ugyan: „ Az én művemben ez nem fordulhat elő, nálam reálisak a szereplők érzelmi állapotai.” Tényleg? Ugye említettem már, hogy mekkorát pislogtam, amikor ponyvának nevezték a regényemet?
Az, hogy Csenge sír, az egész felépített történetből és a lány személyiségéből kell logikusan következzen, az adott szituációnak pedig egyértelműen ide kell vezetnie. Azért erőltetem ezt a témát, mert úgy gondolom, hogy a legtöbb mű itt csúszik el a ponyva irányába.
A végére jöjjön egy általánosnak tűnő, de legalább ilyen fontos felismerés. Amíg a regényed tervezted, bizonyára sokat tűnődtél azon, hogy Pista a hegyről, Kati a szobából, illetve az érzelmileg borulékony Csenge milyen kalandokon keresztül jut el A-ból B-be. Gondoltál azonban arra, hogy a személyiségük is eljut-e közben egy bizonyos állapotból a másikig? Megváltoznak, tanulnak, fejlődnek?
Ez nem csak úgy megy ám, hogy a végén kijelentjük, Pista nem csak testében, de lelkében is megerősödött. – ennyivel nem lehet letudni! A szereplőnek minden gondolata a történet folyamán ezt a változást, ezt a folyamatot kell, hogy tükrözze.
Ha mindezzel megvolnánk, még mindig ott a nagy kérdés a regény végén: Hogy van-e kérdés! És, ha van, arra a megváltozott hős miként válaszol? Az én történetem, az Eastern végén a férfi főhős egy olyan dilemma előtt találja magát, ahol nincs mindenki számára jó megoldás. Végül egy olyan döntést hoz, ami jellemző rá, jellemző a személyiségére. Ez nem biztos, hogy jó döntés. Az olvasó majd elbírálja, hogy a saját értékítélete szerint Vajk a jó utat választotta-e. Én korábban még úgy gondoltam, hogy igen, ma már kételkedem benne.
Ezek szerint én is fejlődöm, és Ti is!
Érdekes lehet a fentiek szellemében átgondolnotok a regényeteket, mert lehet, hogy már másként írnátok meg!
Éreztétek már úgy, hogy jobb is lehetne az írásotok dramaturgiai íve?

Ahol többet is olvashattok Eastern c. regényemről: https://www.facebook.com/martinkaywrites

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: