Írásomat Varga Bea egyik előadása ihlette. Ezekből a szemináriumokból rendszerint csupán néhány mondat ragad meg a fejemben, a tanultak mégis hosszantartó hatással lehetnek a munkámra, ahogy az alábbi gondolatmenet is bizonyítja.Ugyan, mit lehetne eltitkolni az érzelmeken? Az érzelem vagy ott van, vagy nincs ott. Akkor mire a felhajtás?Szerintetek egy romantikus regényben fontosabb az érzelmek szerepe, mint egy olyan hőstörténetben, ahol űrgárdisták masíroznak az idegen lények kiontott belein? …Előfordulhat, de a különbség korántsem olyan hatalmas, mint azt előzetesen sejtenénk.
Emberi lények vagyunk, így számunkra alapvető, hogy minden lényeges cselekedetünkhöz tartozik valamilyen érzelmi állapot. Ugyanúgy érzelmekkel viszonyulunk kedvesünk érintéséhez, akár egy reggeli sétához, a munkánkhoz, vagy éppen ahhoz, hogy ismét kutyagumiba léptünk.
Ha viszont minden átélt élményhez tartozik valamilyen érzelem, miért ne lenne ugyanígy egy könyvben is. Egyáltalán; miért magyarázom a nyilvánvalót?Pusztán azért, mert kezdő íróként ez korántsem egyértelmű!
Nem volt az nekem, és nem volt annak a srácnak sem, aki úgy írt le egy verekedést, mintha pontról-pontra egy koreográfiát szeretett volna ismertetni. A verekedés egyébként is igen jó példa. Amikor a hős és ellenfele összemérik az erejüket, mi az, ami a küzdelmükben leköti az olvasót? Vajon eredményt érnék el azzal, ha szépen levezetném, ahogy Károly elhajol a bárd elől, majd egy gyors mozdulattal homokot szór ellenfele szemébe?
Ugyan, mi lenne ebben az érdekes? Lehet tétje egy olyan küzdelemnek, amelybe nem invesztálunk érzelmeket?
Hogyan lehetséges ezt elérni? Természetesen a hős érzelmeivel való azonosulással. Ha ő fél, örül, vagy kíván, nekünk is segít átélni ugyanazt a helyzetet.
„Persze, az én történetemben is vannak érzelmek. A hős nagyon fél ettől és attól, de megvédi azokat, akiket szeret, stb.” Ez rendben van, de akkor miért ásítasz te magad is, miközben huszadjára javítod ugyanazt a jelenetet?
Én ugyanis ezt vettem magamon észre: Pörög az akció, hőseink lelovagolnak a töltésről, és üldözőbe veszik a hegyoldalban zakatoló vonatszerelvényt. Én pedig úgy olvasok át mondatokat, hogy aztán megrázom a fejem, és rádöbbenek, hogy nem is figyeltem közben, kezdhetem újra.
Na, most, ha rám ilyen hatást gyakorol a saját történetem, akkor mi a fenének várom el, hogy mások örömmel olvassák? Látszólag pedig minden rendben van; feszesen peregnek az események. Az érzelmi töltet, amiről megfeledkeztem!
Erre nem csak akkor kell gondolni, amikor a hősnő nyilvánvalóan elérzékenyül, minden egyes bekezdésünket meg kell vizsgálni ebből a szempontból. Azért emlegetek vizsgálatot, mert később erre már nem lesz szükség, hiszen az írásunkba hamar rögzülni fog kis gyakorlás után ez a hozzáállás. Egyébiránt azért is helyes az ellenőrzés, mint módszer, mert ez azon hibák egyike, amely nem követel feltétlen és azonnali újraírást. Elég, ha a megfelelő helyeken változtatunk, vagy új mondatokat toldunk be. Persze mondanom sem kell, hogy mindenből az az igazi, ami már eleve jó koncepció jegyében fogant.
A legjobb lesz, ha a homályos példálózás helyett példát mutatok:
Amint kibukkant a térre, Yuko visszafogta a lovát. Maga is elképedt az elé táruló pusztításon. A teherautó maradványai előtt összeégett végrehajtók torzói feküdtek. Néhányuk hátából izzó repeszdarabok meredeztek. Yuko tekintete nem időzött sokáig rajtuk, jobb lábát kiemelte a kengyelből, és pofán rúgta a törmelék közül feltápászkodó katonák egyikét.
Alighogy észrevette a teherautó füstölgő roncsa mögött felsejlő sziluettet, máris ólom tépte fel a kalapja karimáját. Riadtan összerezzent. Ellenfele fürgén kioldalazott a kocsi lángoló kereke mögül, és újabb lövést eresztett meg felé. Ezúttal jócskán elvétette, és a füst gyorsan oszlott körülötte. Yuko nem hagyott időt, hogy ismét csőre töltse a fegyverét, golyót küldött a férfi szívébe.
Amint kivágott a roncs mögül, géppuskasorozat verte fel előtte a port. Oldalra rántotta a ló zabláját, hogy kitérjen a tűzvonalból, és közben sietve körülnézett. A hajdani vizes kút gránitlapjáról egy letámasztott gépfegyver csöve meredt rá.
A lány viszonozta a tüzet, és támadásával a kőtömb mögé riasztotta a végrehajtót. Addig rángatta a ravaszt, mígnem a revolver kétszer is üresen kattant. Yuko lélegzetvisszafojtva figyelte az elnémult géppuskát. Már igen közel járt, így jól láthatta, ahogy a fedezék mögül kibukkanó egyenruhás ismét a fegyverért nyúl.
– Gyerünk! Gyía! – ordította, és sarkát erősen a ló oldalának vágta. Fogást váltott a kantáron, majd baljával előrántotta a második revolvert. A kútkáva vészesen közeledett, kitérni késő lett volna.
Yuko összeszorította térdét, az állat pedig felszökkent alatta. Egy pillanatra súlytalannak érezte magát. Pisztolyát lefelé irányozta, és homlokon lőtte a döbbent végrehajtót.
Összesen három mondat, illetve a lány felkiáltása ad betekintést a hős érzelmei közé, de ennyi pont elég, hogy az olvasó azonosuljon a szereplő hangulatával. Ha ezek nem lennének, az egész gépies cselekményvázlattá válna.
Tudom, sokatoknak ez az egész már nem újság, én viszont lassan tanulok, és hosszú évek után ismertem csak meg a fentiek tanulságát.
update:
A csoportomban (írástechnikai fórum) elég sok kommentárt kapott a cikkem, amit ezúton is köszönök. Mivel jellemző kritika volt, szeretném kicsit árnyalni, hogy miért pont erre a rövid részletre esett a választásom, mely csupán egy hosszabb cselekménysorból kiragadott, néhány bekezdés. Nincs benne belső gondolat, monológ a hős irányából, amely közelebb hozná a karaktert, csupán az a néhány színező mondat, az akció pergése közben szükséges minimum. A cikk szándéka az volt, hogy bemutassa, mindenhol el lehet és el is kell érni ezt a minimumot, hogy ne váljon teljesen szárazzá az olvasmány. Ha mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy képes vagyok egy feszült jelenetet írni, akkor olyan részletet választok, ami másról sem szól, mint a hős félelmeiről. Lássunk erre egy példát! Yuko éppen egy teherautó alatt sunnyog, amikor… “Alighogy megfordult, hűvös fuvallat libbent át a kocsi alatt, és felkavarta az utca porát. Yuko hiába próbált uralkodni az orrába toluló ingeren, szájához kapta tenyerét, és olyat tüsszentett, hogy a szeme is könnybe lábadt.
A hangosbeszélő hirtelen elnémult.
Yuko ijedten meredt a raktér deszkáira. A hézagokon át jól ki tudta venni a parancsnok körvonalait. Amikor a férfi a plató széléhez indult, Yuko pániktól űzve húzta be magát a kocsi kereke mögé. Előrántotta egyik revolverét.
A szörnyű csendben csak a vére dobolását hallotta.
Bárcsak itt helyben pofán lőhetnélek, te nyomoronc! – szórt szikrákat tekintetével a fegyver mögül. Szíve egyre vadabb ütemet vert.
Esküszöm az Istenekre, hogy nem lesz könnyű halálod, ha kinyitod a szád!
Ujja ráfeszült a hatlövetű ravaszára.
Ekkor bakancstalpak surrogása hangzott fel a közelben. Yuko riadtan fordult a zaj irányába.
– Százados úr! – szólalt meg egy borízű hang a kocsi túlsó oldalán¬. – Nagy gond van! Jelentem, e’szakadt a kötél!
A parancsnok sarkon perdült, és máris kárálni kezdett az emberével.
Yuko megkönnyebbülten eresztette vissza a pisztoly kakasát…”
Ha tetszett a cikk, kövessétek az alkotói oldalamat: https://www.facebook.com/martinkaywrites
Martin Kay Writes 
Vélemény, hozzászólás?