Mitől lesz szerethető egy hős?

Mely módon hozhatom a szereplőimet közelebb az olvasók lelkéhez? Ha egy hős „jó”, abból máris következik, hogy bírája, az olvasó rokonszenvvel fog rá tekinteni?
Egy gyerekkönyv esetén talán nem is kell messzebbre barangolnunk. A valóság egyszerűsítése a befogadás záloga. Aztán ott vannak az úgynevezett „aranybetűs könyvek”, a felnőttek mesekönyvei. Sok ember úgy van vele, hogy hazafelé a buszon zötykölődve nem vágyik a világ intrikáira, csupán fel akar oldódni egy egyszerű képben, ahol a herceg fehér lovon az első pillantástól az utolsóig hűen szereti és küzd a kedveséért.
A következő szint a mondjuk azt; „Bridget Jones-féle” tálalás. A főhős immár önkritikus, és valóban hemzseg a hibáktól, azonban éppen ezek a tökéletlenségek hozzák közel őt a nézőhöz. Azért működik, mert a közös hibákon át magunkra tudunk ismerni, és az azonosulás folytán megkísért minket a remény, hogy a saját életük is ugyanúgy tarhat egy hívogató beteljesülés felé.
Őt követi a morcos hős típusa, aki a kőkemény páncélja mögött valójában gondoskodó jellem. Rémes dolgokat tesz, de hazafelé magához veszi az ázott kutyakölyköt, és ezzel máris sikeresen manipulált minket.

Követendőek a fenti gyakorlatok? Minden azon múlik, hogy kiknek szánjuk az írást. Ha a prezentáció minősége megfelelő, magam is szívesen fogyasztok hasonló módon megírt műveket. Ez persze nem kell, hogy megkösse a kezemet; jómagam olyan neveletlen hősöket írok, akiket csak szeretnék!

Mitől lesz nálam egy hős „szerethető”?
Itt kettőn áll a vásár. Az egyik oldalon ott van az író, aki vállalást tesz, hogy kellő mélységgel megalkotja a hős személyiségét, vele szemben pedig ott az olvasó, aki vagy rendelkezik a megfelelő empátiával, hogy a hős problémás jellemét átlássa, vagy nem.
Mi történik például, ha a hős egy folyton depressziós, élhetetlen figura? Az olvasók jelentős része nem fogja kedvelni. A befogadó joggal hibáztathatja az alkotót, ha a hős problémái csupán az öncélú dráma okán vannak jelen, megvan azonban az esély, hogy a mű fogyasztója az, aki nem vesz elég fáradtságot, vagy rendelkezik kellő tapasztalattal a hős megértéséhez.
Ez nem feltétlenül hiba, egyszerűen nem minden történet való mindenkinek.

Amikor Yukót, a hőspárosom női tagját írtam, eszembe sem jutott, hogy direkt módszereket alkalmazzak a népszerűsítése érdekében. Egy önös figuraként jelent meg előttem, aki úgy tűnik, hajlamos sokat gondolni magáról, ellenben igen keveset másokról. Az életet nem becsüli, valamennyi tettét egyféle belső feszültség, harag vezéreli.
Hogyan kedvelhetnénk őt? Ha a jelleme mögé látunk, természetesen!

Habár a modora első és második pillantásra is több, mint faragatlan, az apró jelek hamar leleplezik őt az olvasó előtt. Elidegenítő attitűdje inkább látszik egy begyakorolt védelmi mechanizmusnak, amivel óvni akarja magát a külvilágtól.
Számomra ettől válik szerethetővé: Az elfedni kívánt hibái, félelmei hozzák közel hozzám. Az érezhető bizonytalansága két lesújtó megjegyzés között.
Hozok is erre egy igen nyilvánvaló példát. Talán túl nyilvánvaló is, hiszen itt csupán egy igen egyszerű félelmére játszok rá: a tériszonyra. (Bonyolultabb érzelmi szituációkat nehéz lenne itt egy részleten át bemutatni kontextus nélkül.)
Helyszínünk egy kétszintes kantin, amelyen imént ütöttek rajta a hatalom fogdmegjei. Yuko megpróbálta tőrbe csalni itt Vajkot, de a katonák keresztülhúzták a számítását.

„Vajk szótlanul figyelte, amíg az utolsó egyenruhás is kiténfergett a szalonból. Nem táplált illúziókat a parancsnok szándékait illetően; amint rendezte a sorait, első dolga lesz visszatérni, hogy elégtételt vegyen.
Leküldte a maradék italt, majd a pultnak csapta poharát, és a galéria felé indult.
Yuko összefont karral várakozott a lépcső tetején. Nem nézett a férfira, inkább dacos közönnyel elfordította a fejét. Vajk gyorsan szedte a fokokat, döngő lépteibe beleremegtek a deszkák. Yuko rezzenéstelenül állt, végül nem bírta tovább cérnával, és a férfira pillantott. Szemében félelem csillant.
– Meg tudom magyarázni! – lépett hátra, és tenyerével megálljt mutatott.
Vajk mit sem törődött vele, egyszerűen eltrappolt mellette. Az emeleti ablakokhoz igyekezett, feltépte a zsalugátert, és kihajolt. Az épület mögött húzódó, poros kis utca teljesen kihaltnak tűnt, egyedül a nyaktörő szintkülönbség adott okot némi aggodalomra.
– Hé! – követte Yuko. – Te meg mi a francot művelsz?
– Vissza fognak jönni – felelte Vajk, azzal felült az ablakkeretre, és kilógatta lábát a nyíláson. – Még korai lenne kötélen végezned, úgyhogy kövess!
Amint ezt kimondta, ellökte magát az ablaktól. A szél suhogása épp csak felerősödött a fülében, máris talajt ért. Előbb átbukfencezett a vállán, hogy tompítsa az esést, majd megpróbált talpra evickélni. Utóbbihoz már nem maradt elég lendülete, így némi kapálózás után háttal földnek vágódott.
– Most te jössz! – intett a lánynak.
Yuko elbizonytalanodva kapaszkodott az ablak szélébe.
– Nem fogom a kedvedért összetörni magam, nagyokos!
Vajk erre felkászálódott, és ujját a szája elé tette.
– Nincs sok időnk! Gyere, elkaplak!
– Még csak az kéne! – sziszegte vissza a lány. Hirtelen összerezzent, és a háta mögé nézett. – Picsába!
Valamitől igencsak megriadhatott, mert sebtében maga elé vette a kabátját, és felguggolt az ablakpárkányra. Egész jól haladt, rövidesen mégis alábbhagyott a lendülete. Mintha lenézni is ódzkodott volna. Csupán a csizmasarka koppant néha a deszkához azon igyekezetében, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Élvezed a kilátást? – Vajk türelmetlenül toporgott a nyílás alatt. Karját a magasba nyújtotta bátorításként.
Yuko bosszúsan meredt rá.
– Ha nem kapsz el, szétrúgom a seggedet!
Még utoljára morgott valamit, aztán baljával ráfogott a kalapjára, és ellökte magát a kerettől. Behunyt szemmel zuhant, térdét összeszorítva. Vajk tett egy lépést előre, és a karja közé kapta az apró lányt.
Yuko sokáig nem moccant; összepréselt szemhéjjal feküdt a férfi ölében, mint aki még mindig nem hiszi, hogy épségben földet ért. Egyszer csak nagy levegőt vett, mint akit légszomj gyötör. Szeme kipattant, és egy macska ruganyosságával kitekerte magát a segítő kezek közül.
– Utálom a magas dolgokat! A frász kerülget tőlük – járkált idegesen a fal tövében.”