Twister pályázat

Lezárult a Twister kiadó 2018-as [bekezdés] pályázatának elődöntője, amely lehetőséget nyújt a még kötettel nem rendelkező, kezdő alkotók részére, hogy megmérettessék a művüket. Az alábbiakban szeretném megosztani néhány gondolatomat az alkotói munkával kapcsolatban; miként válhat valakiből sikeres elsőkönyves szerző.

Egy győztes pályamű titka.

Rendben, ez még csak az elődöntő… én mégis azt gondolom, hogy azok, akik idáig jutottak, már nyertesnek számítanak. Miért állítom ezt? Biztos vagyok benne, hogy a shortlistre került írók döntő része már pályázott valahol az élete során, és tudják, hogy a szakmai elismerés nem hullik csak úgy az ölükbe.
Talán nem először indulnak a [bekezdés] pályázaton, talán korábban is megmérették az írásukat ¬- jobbára sikertelenül. Mi különbözteti meg a jelen alkalmat a korábbiaktól?

A nyertesek nagyon is tudják a választ, különben nem jutottak volna idáig: A kudarc vezette őket a helyes útra!

Először ott a lelkesedés, amely hajt minket. Telnek a hónapok, gyűlnek az oldalak, végül azon kapjuk magunkat, hogy megalkottunk egy számunkra kedves történetet. Ez nem csak egy szimpla mese; olyan, mintha az eleven lelkünk egy darabját nyújtanánk át az olvasónak. Ilyen előzmények mellett a kapcsolat első regényünkkel igen hamar elvakult szerelemmé érik. Meggyőződésünk, hogy világnak szüksége van a munkánkra, és megeshet, hogy nem is tévedünk nagyot. A koncepció jó, a történet érdekes, megvalósítása feszegeti a zsáner határait.

Problémánk, hogy a mű minden más elemében kutyaütő: a helyesírás, a stílus, a dramaturgia, a történet logikai elemei nem képeznek koherens egészet. Amint kilépünk a baráti kritikák biztonságos köréből, jönnek az első berzenkedők, a kiadóknak küldött, soha válaszra nem találó levelek.
Vannak, akik itt feladják. Fiókba csúsztatják az irományukat, vagy jelentkeznek egy self publishing kiadónál – egyre megy.
A szívósabbak tovább javítgatják a munkájukat, éveken át újabb és újabb násztáncba kezdenek a kiadókkal. Sorra kapják a pofonokat.

Mégis, a most shortlistre került alkotók hogyan jutottak idáig? Hogyan törtek ki ebből a kelepcéből? Mivel mindenkinek egy kicsit más a története, helytelen lenne az általánosítás. Elmesélem inkább, nekem hogyan sikerült:

Már sok évvel ezelőtt eljutottam arra a pontra, hogy véget kell vetnem a kilincselésnek. Félretettem a regényt, és más célok felé kezdtem terelgetni az életemet. Leghátul azonban, valahol a koponyám eldugott szegletében továbbra is ott motoszkált a késztetés…
Talán jót tett az néhány kihagyott év, más ember lettem, másként tekintek a kihívásokra.
Amikor újra elővettem az Easternt, először is el kellett döntenem: Mit akarok elmesélni a regényemmel? Mi a történet veleje?

Amint sikerült hiteles válaszra lelnem, a többi már adta magát. Tudtam, hogy a főhősök közt működő érzelmi kémia adja meg az írásom sava-borsát. Köré kell építenem a történetet, ennek kell alárendelnem a többi elemét.

A munka ezúttal is magányosan kezdődött, viszont rendre kikértem a tapasztaltabb írótársak véleményét. Kérdezgettem őket, amíg megtanultam helyesen és gördülékeny módon fogalmazni. Nem féltem felülbírálni a tudatlanságomból adódó hibákat, legyen szó egy jelenet hitelességéről, vagy a kellemetlen helyzetről, amikor kioktattak a nézőpontok helyes alkalmazásával kapcsolatban. Figyelni kezdtem a sorok közt megbúvó érzelmi feszültség fenntartására.

Végezetül pedig: Nem foltozgattam többé! A kezdőként megírt szöveg csak behatárol. Olyan, mintha egy Trabantból próbálnánk sportautót építeni: Az újonnan szerzett, modern alkatrészeket sziszifuszi módon próbáljuk hozzáesztergálni a régi, rogyadozó elemekhez, de az eredmény továbbra is felemás lesz. Végül addig-addig cserélgetjük az alkatrészeket, hogy csak a slusszkulcs marad eredeti. Sovány vigasz, mert hiába új a kocsink, annak még mindig Trabi alakja van, hiszen annak mentén kezdtük el faragni.
Sokkal szerencsésebb lett volna, ha teszünk két lépést hátra, majd onnan vizslatjuk meg a rozoga kétüteműt. Elég, ha a lényegét megjegyezzük: erre és erre gurul, ennyi ablaka van, nem lábbal kell hajtani… Aztán pedig szépen összegyűrjük, és kidobjuk a kukába, ahova való, hogy szabadon felskiccelhessük az új kocsinkat!

Temérdek időt szúrtam el azzal, hogy megpróbáltam az újraírás alkalmával átjavítani a régi szöveget. Hamar fel kellett hagynom vele, áldom a belátásomat.

Tudom, ez a fennkölt beszéd most sovány vigasz, ha pont te maradtál ki a jelölésből, de nézd a másik oldalról: Akik bejutottak, már átestek számtalan kudarcon, hajlandóak voltak újragondolni a koncepciót, és kíméletlenül át is alakították, hogy megfeleljen a kihívásoknak.

Azt szeretném, ha soha nem adnád fel, mert mindenkiből válhat elsőkönyves író. A kérdés csupán az, van-e elég kitartás benned, hogy végigjárd az odavezető utat!
https://business.facebook.com/martinkaywrites/