Ti nyertetek már tombolán?

Ha a szerencsejátékról van szó, világ életemben a rövidebbet húztam. Bátran gyertek el velem rulettezni, csak arra ügyeljetek, hogy mindig az ellentétes színre tegyetek! Mindössze egyetlen alkalommal sikerült a saját oldalamra állítanom az esélyeket, ám ehhez is kellett némi gyermeki lelemény…

Hat-hét éves lehettem, amikor apámmal, meg a szomszéd családdal ellátogattunk egy zuglói kultúrházba. Mármint… nem akartak ők különösebben kulturálódni, nekik arra bőven megfelelt a helyi kocsma is, ám ezúttal a szomszéd apuka fellépett a zenekarával.

Gyermekként az efféle rendezvények mérsékelten izgalmasak. Rohangálsz, mint valami lökött a sok becsiccsentett felnőtt között, esetleg bebújsz az asztalsor alá, és egymás után rácsapsz az ott ülők lábára.Volt viszont tombolna. Én pedig ráéreztem a lehetőségre.

Fogalmam sem volt a nyereményekről, azonban azt világosan láttam, hogy mindössze 100 szelvényt árulnak. Azok pedig igen olcsóak.

Egy kulturált felnőtt ilyen esetben legfeljebb egyetlen szelvényt venne magának, én viszont se nem voltam kultúr, se nem felnőtt. Egy cuki kisgyerek voltam, aki minden nála magasabbat megkért, hogy vegyen neki tombolát. Néha többször is.Képzelhetitek.Este tíz tájékán nem csak a jelenlévők véralkoholszintje, de azt izgalmak is a tetőfokukra hágtak. A kultúrház színpadán nagy dirrel-dúrral kezdetét vette a sorsolás.

Szétnyitottam a kis markomat, és szemrevételeztem az összeharácsolt sorsjegyeimet. Mind a negyvenkettőt.

Húzni kezdték a számokat, én pedig rádöbbentem, hogy képtelen vagyok csak úgy a nézőtér közepén sorba rendezni a számaimat. Segítséget kértem.

– Marci, megvan a szám! – lehelte apám fojtott hangon, én pedig fülig érő szájjal rohantam a színpadra felvenni a nyereményt.

A dolog így folytatódott a nagyszámok törvényei szerint; jobbára minden második húzás után a színpadhoz járultam. Kaptam mindenféle csodát; fáziscsavarhúzót, búbos köcsögöt (sic!), szóval mindent IS, ami a rendszerváltás hajnalán emberi ésszel felfogható.

A műsorvezető a sokadik alkalomkor vicceskedve megjegyezte, hogy reméli, ma már nem lát többet, én pedig vettem a poént; vigyorogva kocogtam vissza a tömegbe újabb tárgynyereményemmel.

Szörnyen boldog és izgatott voltam, akár az egyszeri kisbefektető, akit elkapott a FOMO, és a család megtakarításait egy összegben Dogecoinra váltja.

Apám egyre hevesebben izzadt. Bár ezt csak most utólag képzelem el – akkor jobb dolgom is akadt, mint az arcát figyelni.

Kihúzták a második legértékesebb díjat, és a közönség hangos füttyögésétől kísérve ismét feljárultam a színpadra. Gondoltam, drukkolnak nekem.

Egy „emberes” méretű torta lett a jutalmam.

Akkoriban nem szerettem a tortát, és ez igen jól jött apámnak, amikor óvatosan elővezette: Mi lenne, ha jófejségből felajánlanánk a köz javára?

Én rábólintottam a dologra, miközben ügyet sem vettem a zenész szomszédunk és pár részeg alak összeszólalkozására, néhány földhöz csapott sörösüvegre. Dobpergés hangzott, bemutatták a főnyereményt:

Egy Cseme Julius Meinl ajándékkosarat (Pont úgy nézett ki, mint a képen. True story!)

Visszafojtott lélegzettel vártam. Az ENYÉM kell legyen!

Tavaly, elsősként még valami munkásmozgalmi cuccot ünnepeltünk a suliban, aztán egy csapásra, előjel vagy magyarázat nélkül mindez megszűnt, ahogy a vörös csillag is lekerült a közhivatalok homlokzatáról. Egy esztendeje még gyanútlanul építettem a kommunizmust, most pedig… Ösztönből ráéreztem a kapitalizmusra. Hatalmába kerített a Tőke felhalmozása. (Még ha az osztálykülönbség és az ebből fakadó harc meg sem kísértett.)

…Szóval kihúzták a számot, apám pedig megremegő kézzel végigpörgette a maradék sorsjegyeimet. Hozzám képest egyáltalán nem tűnt lelkesnek.

Egyszer csak megfagyott a mozdulatában, hitetlenül bámulta a cetli papirost.

– Na! Na!!! Mi lesz? Nyertem?! – ugráltam.

Apám sápadtan, halálra vált vonásokkal fordult felém, mint valami horrorban, vagy amikor a faszi rájön, hogy elbukta az összes üveggolyóját a squid game-ben.

Szó nélkül átnyújtotta a nyertes szelvényt.

Én pedig már vágtatok is a színpadhoz. Ki az utcára, ki a térre! Senki se lökhet félre!

Zúgolódás támad a tömegben: „Bunda! Meg van bundázva!” – kiabálják sokan önmagukból kikelve.

Számomra ez az egész vicces és intenzív. Egy gyerek vagyok, nincs morális érzékem, fel sem fogom az egészet.

Átveszem a csomagot a konferáló ipse kevéssé őszinte mosolyától kísérve. Valami repül a színpad felé: Egy újabb sörösüveg. Bizonyára Kőbányai Világos.

Apám mindig is szeretett gyorsan vezetni, de az 1.4 szívó-dízel Opel Cadettet még soha nem hallottam üveghangon vonyítani. Úgy hagytuk el a helyszínt, mint egy kitörő zombi-apokalipszis riadt túlélői.

Visszagondolva az eseményekre, a közönség valóban azt hihette, hogy a sorsolás meg van bundázva. Talán páraknak az is leesett, hogy az olcsó szelvényeket egyszerű egy olyannak felvásárolni, aki magasról tesz a játék tisztaságára. Azt gondolták, engem, az aranyos kisgyereket csak felhasználtak a galádok. Én csupán az arcuk voltam a bűntényhez.

Senki sem gondolhatta, hogy az egész mögött én állok, a Fő Cselszövő 🙂

Szeretnétek még tőlem jókat olvasni? Ajánlom a könyvem első fejezetét: https://www.wattpad.com/640185909-eastern-yuko

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: