Úgy gondolom, amikor igazán lent vagyunk a gödör mélyén, néha észre sem vesszük. Aki tudat alatt valóban úgy érzi, hogy nincs kihez fordulnia, már nem kepeszt a figyelemért. Nem írja ki az instagramra egy csodásan komponált, lehulló falevelekkel teli képre, hogy „Én mindig mosolygok rád, pedig belül zokogok…”
Eszébe sem jut, hiszen mindez már nem a látszatról, vagy arról szól, hogy a barátnők kibeszéltek a hátad mögött.Miért jutott mindez eszembe? Talán adja magát a válasz, ha visszagondolunk az elmúlt hónapok kényszerű izolációjára.
2006 őszén történt, hogy apámék visszaköltöztek a régi lakásukba, nekem pedig nem jutott már hely a kétéves öcsém mellett. Bérleménybe kellett vonulnom.
Ezt egy érdekes kalandként fogtam fel azok után, hogy 23 évesen nehezen viseltem az öcsém reggeli óbégatását, no meg azt, hogy apám rendszeresen a zárban felejtette a kulcsot, és hajnalban meztelenül nyitott nekem ajtót mindkettőnk örömére.
A választás egy 20 négyzetméteres, még a hatvanas években épült sorházi lakásra esett. Nem volt ott más, csak egy apró előszoba, egy ablaktalan konyha, fürdőszoba vaskáddal, meg egy szerény, 4*4-es szoba, ahol száműzetésem napjait tölthettem.
Persze sosem kicsi a hely, ha van kivel megosztani! …Nekem pedig éppenséggel nem volt kivel.
Tök ciki az ügy! Hiába koptattam a fősulit annyi szép lány között, egy korábbi szakításom teljes tétlenségre kárhoztatott. Aki pedig tétlen, az aligha ér valamit, és ezt hölgyek könnyen kiszimatolják. Vagy legalábbis kiszimatolták volna, ha egyáltalán közeledem hozzájuk.
Teltek a hónapok, és azt vettem észre, hogy az iskolába is csak ímmel-ámmal, a kötelező szemináriumokra járok. A napom fénypontja rendszerint az volt, ha leülhettem Viktor barátommal egy dohányfüstös becsületsüllyesztőbe…
Aztán ő is elpályázott. Kiugrott egy tanévre Új-Zélandra melózni, és talán élete egyik legnagyobb kalandjában vett részt azzal, hogy egy kis szállodában pincérkedett. Vele szemben én gyáva voltam és kényelmes.
Egyedül maradtam.
Gubbasztottam a négy fal között, és néha dugig zabáltam magam. Jószerivel csak az éjjelnappaliban jártam kis sörért. Most innen nézve ez az egész egy szerencsétlen „first world problem”, hiszen még a megélhetésért sem kellett aggódnom, de ahogy mondani szokás, mindenki a maga szintjén nyomorog.
Én pedig eléggé készen voltam. Legalábbis volt bennem egy mélyen elnyomott érzelmi instabilitás, amely már évek óta kínzott. Egy belső erő, amitől valamiért könnyek szöktek a szemembe, pedig nem akartam, hogy így legyen.
Szegény kicsi Martin Kay, hogyan tudtál ebből kilábalni?
Szerintem a legfontosabb, hogy célunk legyen. Ez táplálja a reményt, a remény pedig a kitartást.
Történt, hogy ebben az időszakban alakult egy új kiadó, amely elsőkönyves tehetségek felkarolását tűzte ki céljául. Elküldtem nekik az Eastern – akkor még Az Uráli Cowboy – címen futó kéziratát.
És nyertem. Az ákombákom regénykezdeményem elnyerte a kiadó tetszését, szerződést akartak írni velem.
Tudom, most mit gondolnak a témában jártasabbak: Ez is egy afféle kiadó lehet, akik piaci modelljüket az alkotók lehúzására alapozzák. Én is ezt gondolnám.
Azonban nem ez történt. Annyira nem, hogy hamarosan csődbe is mentek – de ez egy másik történet.
Az egész ügy annyira meglepő volt, hogy apám jó szándékúan kétszer is megkérdezte: Ugye nem csak a barátaid szórakoznak veled?
Némi iróniával azt mondanám, nagyon jól esett az aggodalma. Ő mindig is hitt bennem… Izé…
Nekem pedig bármit is mondott, újra lett célom! Hatalmas energiákat mozgósított bennem a megjelenés ígérete, reggel amint kikeltem az ágyból, már szerkesztettem is a kéziratot. Este tízig fel sem keltem a gép elől.
Azt mondtam magamnak: Mindegy lesz, ha kibukom az iskolából, mindegy, hogy kattogni kezd a térdem, hogy az alakom kezd olyanná válni, mint egy telibe szart zokni, a könyvem meg fog jelenni! Csak ez számít!
Nos, végül nem jelent meg, én pedig elvégeztem az iskolát, de a fent taglalt, fatalista tudatállapot akkor pont jókor karolt belém. Átsegített életem egy szakaszán, amely azzal fenyegetett, hogy végletesen beleszürkülök a háttérbe. – talán érthető, hogy mire szeretnék ezzel utalni.
De miért emlékezem pont most, 14 év távlatából az ügyre?
Már nem az az ember vagyok, aki fiatalon. Több cél is lebeg a szemem előtt, amelyeket hajlandó vagyok a végsőkig űzni. Azt is tudom, hogy felelőtlenség az életem csupán néhány kiválasztott aspektusára koncentrálni. A szellemi élet csak ép testben munkálkodhat hosszú távon, ha pedig még sokáig írni akarok, ráadásul azt, amit akarok, nem árt megteremtenem az anyagi biztonságot, a nyugodt munka alapjait.
Mégis elkapott az érzés. Az, hogy lent vagyok a gödör mélyén. Decemberben még azt dalolgattam a Prosecturától, hogy „elbaszott egy Karácsony, ó-ó ó-ó…” És lássuk be, valóban el lett kefélve ez a karácsony, meg úgy ősztől minden.
Hiába jelent meg a várva-várt Titkok Útvesztője, elfogyott az írói lendületem. Annyira, de annyira vártam az olvasótalálkozót, és annyira, de annyira csalódott voltam, hogy nem tarthattam meg…
Tavaly ugyanekkor még javában írtam a folytatást, és habár már akkor is a nyaralómba kényszerültem a tél alatt, nagyon tevékeny tudtam lenni. Ezzel szemben most… Nem hiába lettem LEGO nagyhatalom, a bezártság hiába adott millió időt, ha pont ez a monotonitás meggátol a kreatív energiák felszabadításában.
A remény mégis segített. Ha kinézek az ablakon, szépen süt a nap, és tudom, hogy hamarosan eljön a nyár.
Már az írás is megy, mert munkál bennem a kitartás. Haladok. Mostanság lesz kész az új könyv harmada.
Nagyon baba lesz 
Martin Kay Writes 
Vélemény, hozzászólás?