Repül az idő…

Két éve történt, hogy kilátogattam a Mondoconra.

Az eseményt megelőző napok izgatott várakozás jegyében teltek. Nem tudhattam biztosan, hogy a nyomda időben elkészül-e a regényemmel.

Habár mindent leszerveztem, az idő egyre csak fogy. A rendezvény előestéjén ujjammal akaratlanul ütemet verek az íróasztalon:Kibéreltem a pultot, lebeszéltem az olvasókkal, de a könyv sehol! Ekkora blamázst… Hol a söröm?!

Ekkor megszólal a telefon.

A könyv immár a kiadó raktárában pihen, én pedig elmorzsolok egy izzadságcseppet halántékomon.

Korareggel indulok, hogy összeszedjem a könyveket. Az egész szituáció korántsem tűnik ünnepélyesnek; ahogy Christos kihúzza elém egy nyikorgó molnár kocsin a lenejlonozott tömböt, én mégis azt érzem, hogy valami csodálatos jelenésnek vagyok a tanúja.

Először foghatom kezembe az Easternt.

Elérzékenyülni mégsem akad módom, mert már rohanok is a rendezvényközpontba.Nem vagyok rajta a listán.

A lány a kapuban hiába keresi a nevem, és én megint önkéntelenül dobolni kezdek az ujjammal. Néhány telefon, és már mehetek is. Hála az égnek, sikerül közel leparkolni (az üzemeltetők növekvő szadizmusának bizonyságaként az elkövetkező rendezvényeken mind messzebb és messzebb kaptak a kiállítók helyet, míg végül a fél birtokon keresztül kellett caplatnom eső idején, félmázsás szatyrokkal).

Az egész egy fura mesevilágnak tűnik a hatalmas színpaddal, kivetítőkkel, a készülődő árusok százaival. Mikrofon recseg, asztallábakat húznak a betonon.

Apropó, hol lehet az asztalom? Bocs, kezdő vagyok, nem teljesen világos az alaprajz! Hol egy szervező? Ott van!Izgatottan magyaráz valakinek egy laptop felett. Hallgatok és hallgatok. Továbbra sem néz fel a képernyőről. Valami olyasmi van, hogy a megbízottja nem képes értelmezni az Excel táblázatot. Ellenben ő sem. Viszont magyaráz róla. Töretlenül.

Továbbindulok, és végre sikerül fognom egy kedves hölgyet, aki útba igazít. Visszanyertem a világba vetett hitem! Meg is van a kis asztalkám, és ahogy ígéretet kaptam, közel a bejárathoz. Egyetlen probléma, hogy mellettem egy jóval nagyobb stand húzódik, ahol egy ?orosz? házaspár különböző, szőrös kiegészítőket árul. Ezzel csak az a gond, hogy van egy hatalmas állványuk, amelyről ilyen övre csatolható rókafarkak lógnak, és nem lehet mögülük kilátni. Meg aztán… Ők tényleg körbeutazzák Európát, hogy rókafarkakat áruljanak??

Mindent kipakolok szépen, előre megírok pár nyugtát, amikor rádöbbenek: Hiába hoztam némi kézpénzt, ha semmi apróm nincs váltani! ÁÁÁÁÁÁ!!!4

És akkor kinyílnak a kapuk, a lányok meg sikoltanak, és szaladnak. Mindenfelé. Hamarosan megtalálnak az első olvasók, én pedig nem tudok visszaadni. Jól indul a biznisz!

Elég hamar sikerül idegállapotba kerülnöm, pláne, hogy két pislogás közt egy egész helyes kis sor alakul ki az asztalom előtt.

Kapkodok.

Nagyon kapkodok.

Egyszerre próbálok nyugtát adni, dedikálni, pénzt számolni és persze beszélgetni. Az írásképem, mint egy óvodásé. Billentyűzethez szokott kezem megremeg. Komolyan, mire fog gondolni az utókor ezt a dedikálást látva? Tök aranyos, hogy könyvet írt, de előbb el kellett volna végezni az elemit!

Az olvasók csak jönnek és jönnek, nekem pedig nem csak képletesen rándul össze a gyomrom. Hajnalban ettem utoljára, és mindjárt dél. Ekkor befut a felmentő sereg. Egyszerre eszem és dedikálok, viszont máris itt a következő kihívás! Fel kell szédelegni a színpadra, mert Nakával, a grafikusommal jelenésünk van!

Betanultam a szöveget, itt van a lapon. Már jó előre megpróbáltam elképzelni, milyen lesz, amikor egy csomó szempár kuksizik rám. Sajnos ez egy olyan helyzet, amire nem lehet csak úgy „fejben” felkészülni.

Feszült vagyok, és tudom, hogy ez látszik rajtam. Azért elmondom, amit akarok, és végre Naka veszi át a szót.Beszél a grafikai munkákról, a „részeg” Altairról. Én pedig kisimulok. Végre nem nekem kell szerepelni, ráadásul ő jobb is ebben.Megkérdezem, ki ismeri az EVA-t.Nagyon kevesen. Ez kissé elszomorít, de legalább elmondhatom, hogy utálom az Attack on Titant. Nem mintha bárkit meghatna. Olyan ez, mint a káromkodás; csak nekem esik jól.

Remek nap volt. Százhetven könyvet sikerült eladnom, százhetven (remélhetően) boldog olvasó. Olyan jó volt. Bárcsak újra ott lehetnék a könyvem folytatásával… Remélem, hamarosan találkozunk. Ha máshol nem, az olvasótolálkozómon, amelyet hamarosan kihírezek az alkotói oldalamon!

Sziasztok!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

<span>%d</span> blogger ezt szereti: