„Ez a nap is olyan volt, mint a többi.” – Lehet elképzelni ennél bosszantóbb általánosságot? Én utólag mégis hálás vagyok magamnak, hogy leírtam, hiszen valahogy el kellett kezdenem a regényt.
Egyesek azt mondják, nincs annál félelmetesebb dolog, mint bámulni az üres papírt, és azon őrlődni, miként kezdjünk neki. Az ember attól retteg, mitévő lesz, ha az ötletei már azelőtt vakvágányra siklanak, hogy mondattá gyúrná őket…
Szerencsére annak idején nem fárasztottam magam ilyesféle rémképekkel. Csak írtam, ami az eszembe jutott minden különösebb koncepció nélkül. Útmutatásul egyedül az a pár oldalas jegyzet szolgált, amelyet az iráni kirándulásom alatt rántottam össze az ötleteimből.
Nem voltak kidolgozott karakterek, nem tudtam, ho
vá tart a történet, csak az ösztöneim vezettek. Eleinte sejtelmem sem volt, hogy a főhőseim mihez kezdenek majd egymással, ha találkoznak. Talán megkedvelik egymást, talán gyilkos rivalizálásba kezdenek? Szerelem fogan köztük, netán a másik vérét veszik?
Most itt állok, csaknem tizennégy évvel később, és úgy hiszem, a legtöbb kérdésemre megvan a válasz. Tartsatok velem, és még mesélek!
Martin Kay Writes 
Vélemény, hozzászólás?